Március 15. és október 23. – megünnepeljük, hogy őseinknek elment a józan esze?

Március 15. és október 23. – megünnepeljük, hogy őseinknek elment a józan esze?
(tudományos elemzése a magyar nemzetnek mint környezeti intelligenciának)

Új alkotmányunk a Himnusz szavaival kezdődik. Azonban felfigyelt-e már rá valaki, hogy a nemzeti himnuszunkban nem szerepel a bölcsesség mint érték? Istentől csak jókedvet és bőséget kérünk, a tudásunkkal meg vagyunk elégedve? Akkor is, ha időnkét fejjel megyünk a falnak? Amit később hősies tettként értékelünk és ünneplünk – mint március 15-ét és október 23-át?
Nézzük a tényeket:
Magyarország kulturális és gazdasági fejlődése 1825 és 1848, majd 1867 és 1914 között folyamatosnak és produktívnak tűnt. 1825-ben gróf Széchenyi István – apja hasonló hagyományait folytatván – a tudományos élet fellendítésére ajánlotta fel egyéves jövedelmét, megindult az ún. reformkor – egy kultúraépítési korszak. Technikai (gazdasági) fejlődés, bővülő szabadságjogok, élénkülő kultúra (színház, költészet, zene).
Majd jött az 1848-49-es forradalom, és 1867-ig, gyakorlatilag, leállt a fejlődés.
Vajon miért volt annyira fontos a trónfosztás 1849-ben? Magyarországnak nem volt alternatív uralkodói dinasztiája. A gazdasági és kulturális kapcsolatok pedig pozitívan változtak 1825 és 1848 között. Mi értelme volt kockáztatni ezt a békés kultúraépítő folyamatot?
A kiegyezés utáni korszakot 1914-ig „boldog békeidőkként” jellemezte az utókor. Budapesten ekkor épült a máig csodált épületek többsége, pl. az Országház is.

A két világháború, a Tanácsköztársaság, a fehérterror, a Szálasi- és a Rákosi-rendszer borzalmai után 1953-tól (Sztálin halálától) megindult egy új reformkor, amely a Rákosi Mátyás helyére került Nagy Imre miniszterelnök nevéhez fűződik. Igaz, 1955-ben őt leváltották, de miután 1956-ban a Szovjet Kommunista Párt kongresszusa elismerte a személyi kultusz korszakának bűneit, Magyarországon is végleg győzni látszott a józan ész – teljesen elvesztette befolyását Rákosi Mátyás, akit leváltottak a pártfőtitkári tisztségéről, majd rehabilitálták Rajk Lászlót és társait. Utólag se mondhatunk mást, csak azt, hogy ekkoriban jó irányba mozdultak el a dolgok. S október 23-án a kormány élére visszakerülhetett Nagy Imre. Ha ekkor megnyugodott volna az ország, s Nagy Imrét nem kifogásolták volna a pesti srácok – ugyanaz történhetett volna, mint Lengyelországban, ahol ekkor Gomulka került hatalomra – szintén a tömegek nyomására. Ott nem avatkoztak be a szovjet csapatok, mert a nép megnyugodott attól, hogy új vezetője lehetett.
Magyarországon azonban a fiatalok elhitték a Szabad Európa ígéreteit a fegyveres segítségnyújtásról, ezért nem nyugodtak le, megkockáztatták a bosszúállást az ávósokon, és Nagy Imrére is nyomást gyakoroltak, hogy az vegye programjába az azonnali teljes függetlenség kivívását.
Ennek akkor nem volt realitása. Utólag már egyértelmű kellene, hogy legyen.
A lengyelek bölcsebbek voltak, mint a magyarok. De melyik történész meri ezt elismerni manapság? Pedig, elvileg, szólásszabadság van – 1848. március 15. óta.
Lehet, hogy a nemzeti kultúrában van a hiba, hogy nincs lehetőség önreflexióra? S mindez alapján a nemzeti kultúra nem jelent elég színvonalas tanulási környezetet, környezeti intelligenciát (ambient intelligence – ezt a fogalmat Z. Karvalics László idézi: Az információs társadalom – mi az? In: Az információs társadalom, Gondolat–Új Mandátum, Budapest, 2007, 43. oldalán)

A történelem folyamán több alternatíva közül választanak a politikusok és a tömegek – és utólag derül ki, hogy helyesen döntöttek vagy helytelenül. Vagy – akkor se derül ki, mert nem hagyják!
Michel Foucault megpróbálta tudományos szintre emelni a történelmi források, az adott időpontban felbukkanó gondolatok elemzését. A diskurzuselemzéssel ki lehet tapogatni a választási pontokat, meghatározni a stratégiai lehetőségek mezejét. Azonban a történelem folyamán az eszmetörténetben (a filozófiatörténetben, a tudománytörténetben, a politikatörténetben, a vallástörténetben stb.) nem ennyire ideális a helyzet, amennyiben nem mindig maradnak fenn a választási pontokról az iratok. Azért, mert valaki győz a vitában. A történelmet a győztesek írják – Adolf Hitler is erre hivatkozott. Ezért a jelenből kellene feltárni a múlt manipulációit.
„Az elemzés kritikai része a diskurzus bekerítő rendszereihez csatlakozik, megpróbálja kijelölni, körülhatárolni a rendező és kizáró elveket, a diskurzus ritkításának elveit.” (Foucault, M: A diskurzus rendje, In: A szex, Új mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1996, 169. oldal)
A történelem csak utólag, egy cenzúrázott ismeretanyagra építve tűnik ok-okozati kapcsolatok láncolatának, legalábbis, a Foucault előtti történészek esetében. „(…) a történelemtudomány már régóta nem az okok és okozatok kölcsönhatásaként próbálja megérteni az eseményt egy nagy átalakulás bizonytalanul homogén és durván hierarchizált, alaktalan egységében. Ezt a módszert azonban nem azért veti el, hogy megtalálja az eseményt megelőző idegen és ellenséges struktúrákat, hanem avégett, hogy különféle egymást keresztező, gyakran szétváló, de nem autonóm sorozatokat állapítson meg, amelyek lehetővé teszik az események helyének körülírását, véletlenszerűsége határövezetének, megjelenési feltételeinek meghatározását. Az alapvető fogalmak (…) az esemény és a sorozat fogalmai; a velük összefüggő fogalmakkal együtt a szabályszerűségre, a véletlenre, a diszkontinuitásra, függőségre és transzformációra gondolok…” (Foucault, M: A diskurzus rendje, In: A szex, Új mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1996, 165. oldal)
A történelem folyamán kényszerítő mechanizmusok torzíthatják a diskurzusokat, amelyek események, eseménysorozatok. Más szóval, a jogi-hatalmi viszonyok hatással vannak a kultúraközvetítő és –fejlesztő folyamatokra, amennyiben a hatalommal bírók pl. kizárják, korlátozzák vagy éppen kisajátítják valamelyik gondolatot, megközelítést
Magyar példa a közelmúltból: tiltott, tűrt, támogatott szépirodalom. És egyoldalú szemlélet az oktatásban. Az iskolai történelem- és irodalomtanítás akár politikai nyomás (tehát jogi-hatalmi kényszer) nélkül is indokrinálhat. Lássuk, mit írt a középiskolai tankönyvekben megjelenő nemzeti büszkeségről Hankiss Elemér szociológus?
„Nevetséges és szomorú ugyanis az az állapot, hogy egy diák, ha valami nem különösebben hízelgő véleményt akar mondani irodalmunk valamely kötelezőolvasmány-remekművéről, előbb körülnéz, hogy nem hallja-e tanár vagy az igazgató bácsi. Mintha a tanár vagy az igazgató védőügyvédje vagy akár védőszentje volna az irodalomnak, testőre vagy ítéletvégrehajtója valamiféle megszeghetetlen esztétikai vagy ízlésbeli világrendnek. Mintha az embernek állampolgári kötelessége volna, hogy lelkesedjék a Zrínyiászért vagy Toldi Miklósért.” (Hankiss Elemér: Érték és társadalom, Magvető, Budapest, 1977, 231–249. oldal)
Joggal állapítja meg Hankiss: „Csak az olyan ember véleményének van hitele, aki igent is tud mondani meg nemet is. S az elemzett tankönyv, akárcsak a többi forgalomban levő magyar irodalmi tankönyv, csak igent tud mondani, nemet pedig nem.” (Hankiss Elemér: Érték és társadalom, Magvető, Budapest, 1977, 231–249. oldal)

Ilyen légkörben vajon ki meri azt állítani, hogy butaság volt trónt fosztani 1849-ben, s ugyanígy súlyos hiba volt megostromolni a pártházat és kilépni a Varsói Szerződésből 1956-ban?

Sőt, nem kizárt, hogy rendszert váltani is hiba volt 1990-ben, hiszen addig stabilan fejlődhetett az egyre szélesedő középosztály, amely az állami tulajdonú cégekkel való együttműködéssel alapíthatott kisvállalkozást, a tsz-ekre támaszkodván tarthatott fenn háztáji gazdaságot.
Mi értelme volt gyorsabb fejlődést remélvén – privatizálni?

Mikor lesz lehetőség tudományos diskurzusra erről?